–2024–
Képzeld magad egy lépcsőházba, ahol szemben állsz két roppant hosszú lépcsőkarral: az egyik felfelé, a másik lefelé vezet. A végük homályba vész, és neked választanod kell, hogy melyiken indulsz el. Az egyiken az örök életre, a másikon az örök kárhozatra jutsz. Merre indulsz? Felfelé vagy lefelé? Én azt hiszem, hogy ha a lelkedre hallgatsz, akkor felfelé.
Még akkor is, ha tudod, hogy felfelé kaptatni mindig több erőfeszítést igényel, mint lefelé tartani. Még akkor is, ha sejted, hogy lesz, amikor el fogsz fáradni, még talán az is meg fog fordulni a fejedben, hogy miért is nem a könnyebb utat választottad.
De van egy jó hírem: Isten mindig a segítségedre fog sietni. Ha kell, lépcsőről lépcsőre fogja segíteni lépteidet, sőt megannyi „felvonót” is biztosít majd számodra. Mert ahányszor csak időt szakítasz egy szentmisére, részt veszel szentségimádáson, imádkozol, böjtölsz, vagy csak segítesz egy rászoruló embertársadon, belépsz abba a „felvonó”-ba, amit Isten irántad érzett végtelen szeretete bocsátott le neked. Mert azt akarja, hogy mindig, egyre csak közeledj Felé!
FELEMELŐ NAGYBÖJTÖT kívánunk!
„Úgy-e apám, az ég,
A szép csillagfátyol –
Távol van mitőlünk?”
– Szédítően távol!
„S Isten úgy-e azért
Lakik a magasban,
Hogy mindent jól lásson?”
– Azért lakik ottan.
„Odaszállni mért nincs
Az embernek szárnya?”
– Fiam, az imádság
Fölemel hozzája!
Én ismerem a bűnt, Uram,
én messziről jöttem.
Jogom van hozzá, hogy nagyon szeress,
hogy homlokomra két vonást tehess,
mert kiváltottál önmagaddal engem.
Kereszted, mint a rám sütött pecsét:
tied vagyok és nem a földé.
Hazataláltam, és szeretnék
a te házadban lakni mindörökké.
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Markalf, kinek feje tökkel ütött nem volt,
Egykor hegyes helyen többekkel gyalogolt.
Valahányszor hegyről alá kellett menni,
Lassan járt, jókedve búcsút látszott venni,
S viszont ha mely völgynél másik hegy kezdődött,
Gyorsan indult s szokott jókedve visszajött.
Hogy tudsz, monda neki egy utas, így tenni,
Völgynek szomorúan, hegynek vígan menni?
Szokásommá vált az, monda ő, barátom:
Lementemben én már azt a hegyet látom,
Mely a völgy fogytával viszont következik,
S orcámról a nyájas vígság elrejtezik.
S hegyre felmentemben arról gondolkodom,
Hogy közel lesz a völgy, s gyorsan kapaszkodom.
Jó s balszerencsédben hogy mértékletes légy
Te is, ha eszed van, mint Markalf tett, úgy tégy:
Jó sorsodban rettegj az ellenkezőtől;
Ha szenvedsz, minden jót várj a jövendőtől.
„Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra
kényszerít, menj el vele kettőre.” Máté 5,41
A második mérföld viszi
Előbbre a világot.
A második mérföld előtt
mégis habozva állok.
Hiszen az első is nehéz,
csupán magamra nézek…
Lásd: ennyi csak látóköröm
Uram, Te bizton érted,
hogy most a mák és tegnapok
mennyit szememre vetnek!
Megjáratlan mérföldjeit
bocsásd meg gyermekednek!
Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.
Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.
Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.
Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.
Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Kik csak az uccán
járnak-kelnek,
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.
Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, –
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan,
húnyt szeme-gödre.
De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll: –
Nézz a csodára! –
Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártír mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, ami lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!
Ó, titkok titka:
a földön ittlent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! –
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr,
a belülről látók
fényességét!
Urunk, atyánk, az ég lakója,
A csillagoknak alkotója,
Ki fenntartod mindenütt a rendet:
Dicsőség a te nagy nevednek!
Az igazak, jók, akik élnek,
Mindenkor csak benned remélnek.
Te vagy az ő buzgó imájok
Óh, jöjjön el a te országod!
Erős vagy, jó vagy, bölcs, igaz vagy,
Belátásod mindent igazgat.
Adsz örömet, csapást, kegyelmet
A te akaratod legyen meg!
Panasz sosem jön ajakunkra;
Csak te ne hagyj soha magunkra.
S ki élni engedsz, add nekünk meg
Ma s mindennap a kenyerünket!
S ha bűntől (hisz’ gyöngék vagyunk mi!)
Nem bírunk néha szabadulni
Bár a fenyítés téged illet:
Bocsásd meg a mi vétkeinket!
S mivel gyöngék vagyunk a jóra,
Legyen hát vétkeink adója,
Hogy amidőn felebarátunk
Bánt, neki szívből megbocsássunk!
Száz fájdalomnak, száz veszélynek
Vakon megy itt a test s a lélek.
De mi fogjuk kerülni mindet,
Csak meg ne kísérts soha minket!
Miatyánk! büntess, hogyha kell, de
Taníts imára, türelemre
S ki örök égi dicsben állsz fenn:
Óh, ments meg a gonosztól! Ámen!
Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok örvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, mely csak gyötrelmet ád...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.
Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.
És ha szívem megoldhatatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.
Azért csend, szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!
(fordította: Túrmezei Erzsébet)
Mint a szikla, áll keményen,
Nagyot ígér vad hevében,
Kardot villant vas kezében...
Könny ég tagadó szemében.
Ilyenek vagyunk: Péterek;
állunk, de döntnek kételyek,
vágunk, ígérünk szépeket
és – tagadunk, ha kérdenek.
Rebbenünk, ha kakas szólal,
mit se törődünk a jóval
nem sózunk a többi sóval.
hősök vagyunk, de csak szóval.
Legyünk hát végre sziklavár,
Akire nem hiába vár
A Mester vérző arca már!
Arassunk! – Érik a határ.
Próbára tette Isten a lelkemet.
Adott számomra testet, szellemet.
Adott szülőt, földi életet.
Szólt az Úr, s útnak engedett
Tiéd a vágy, a gondolat!
„Szeresd felebarátodat,
mint magadat!”
Tiéd a sorsod, tégy amit akarsz,
szabad vagy, jó s rossz közül választhatsz.
De vigyázz, mert egyszer mindenről számot adsz!
Foghatod a kezem.
S ha jót kérsz, kaphatsz,
De el is engedhetsz,
Nélkülem is haladhatsz.
Segíthetsz azon, ki porba hullt,
ki feléd kiállt, mert nyomorult.
De ott is hagyhatod, kikerülheted.
Adtam széles utat és keskenyet.
De az Ítéletre minden „út”-
Hozzám vezet!
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
„Uram, állíts szájam elé őrséget,
és ajkam kapujához rendelj védelmet”
Zsolt 141 (140),3
A hallgatás szelídség,
amikor nem szólsz, ha bántanak,
amikor nem keresed a magad igazát,
amikor hagyod, hogy Isten
védelmezzen téged,
a hallgatás szelídség.
A hallgatás irgalom,
amikor nem feded fel testvéreid hibáit;
amikor készségesen megbocsátasz anélkül,
hogy a történteket felemlegetnéd,
amikor nem ítész, hanem imádkozol,
a hallgatás irgalom.
A hallgatás türelem,
amikor zúgolódás nélkül fogadod
a szenvedést,
amikor nem keresel emberi vigaszt,
amikor nem aggódsz, hanem türelmesen
várod, hogy „a mag” kicsírázzék,
a hallgatás türelem.
A hallgatás alázat,
amikor nincs versengés,
amikor belátod, hogy a másik jobb nálad,
amikor hagyod, hogy testvéreid
kibontakozzanak, növekedjenek és érlelődjenek,
amikor örvendezve mindent elhagysz az Úrért,
amikor cselekedeteidet félreértik,
amikor másoknak hagyod a vállalkozás dicsőségét,
a hallgatás alázat.
A hallgatás hit,
amikor nyugodtan vársz, mert tudod,
hogy az Úr fog cselekedni,
amikor lemondasz a világról,
hogy az Úrral lehess,
amikor nem törődsz azzal,
hogy megértsenek téged, mert elegendő
neked, hogy az Úr megért,
a hallgatás hit.
A hallgatás imádat,
amikor átkarolod a keresztet, anélkül,
hogy megkérdeznéd: „Miért?”
a hallgatás imádat.
„Jézus hallgatott” (Mt 26,63)
Ma este elmosogattam éppen nyolcra,
Rakosgattam fel a bögréket a polcra.
Kettő van fületlen, de elölről szépek,
Egészen olyanok, mint a többi épek.
Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,
S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni.
Most jut eszembe sok felebarátom,
Hogyha képletesen fületlennek látom.
Úgy teszem-e őket életem polcára,
Hogy ne lássak mindig arra a hibára?
Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra?
Mert ha így térek egykor nyugovóra,
Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,
Ahogy a bögréket rakosgatom itt lenn,
A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel,
Hátrafelé az én letörött fülemmel.
Krisztus keresztje olyan teher,
mint a madárnak a szárnya – az emeli a magasba.
Clairvauxi Bernát
Teher a szárnyad, suhanó madár?
Repülsz! Kék egek végtelenje vár.
Repülsz-fényében aranynapsugárnak.
Por rabja volnál, ha nem lenne szárnyad.
Teher a kereszt, a Krisztus keresztje?
lehet, gyenge vállad már felsebezte.
De olyan teher mint a madár szárnya.
Nélküle magasság hiába várna.
Nélküle a célt soha el nem éred.
A kereszt emel egyre feljebb téged.
Repülsz-fényében aranynapsugárnak.
Por rabja volnál, ha nem lenne szárnyad.
Volt idő, mikor mustármagnál
is kevesebb hittel éltem,
s a keskeny útról hol ide,
hol oda letértem.
De pislogott még a gyertyafény,
nem oltottad ki a lángot,
igaz, néha csak kevéssé,
de mindig parázslott.
Megrepedezett nádként
kitettem magam száz veszélynek,
de te igazítottad lépteim,
hogy hozzád visszatérjek.
Most már rád bízom önmagam,
Uram, teljes egészen,
s Te megfogod a kezem,
s átvezetsz ezer veszélyen.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Nehéz a becsület, ezt vallom én is, öregem,
s mégis egyre üvöltöm-kiáltom: bitang kínok
között haljak meg inkább, semhogy
megtagadjam a múltam – önmagam!
Legyek csúnya bár, olyan rút, hogy az már
fertelem: mégsem veszem fel az álarcot én!
Arcom az arcom, szemem a szemem: nézd
meg benne magad, mily meztelen tükre az
a léleknek, melynek ura én vagyok csupán.
Pipogyáknak való tivornya ez alkuvásra
hajló ocsmány világ, melyben mint eltévedt
idegen, úgy botorkálok én is immár. S bár
gyarló vagyok, mégis arra kérlek téged én, igaz
Isten: bélyegezz meg s vedd el az eszem, vagy
némíts meg, ha csak egy pillanatra is
megfeledkeznék, mire kötelez az emberség,
mely a te fenségességed legtisztább forrásából fakadt!
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvenyén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
Boldog titok: a Golgotán
kezdhetek el minden napot,
megköszönve a meghálálhatatlan,
csodálatos áldozatot...
s akkor csupa fény lesz a reggelem,
minden úton ez a fény jár velem.
Hisz bűnteher és gondteher
lehull és ottmarad
a szabadulást hirdető
krisztuskereszt alatt!
Szabad szívvel, kézzel indulhatok
ha várnak rám az új feladatok.
Biztatóbb, szebb és boldogabb
új reggel lehet-e:
elindulni mint Isten
megváltott gyermeke,
kinek szíve szeretetről dalol,
a Golgotáról, a kereszt alól.
A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.
Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.
Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, – hisz csak egy éve ember! –
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!
Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.
A gyűlölet izzó homokja
Ha majd egészen eltemet,
Három angyal még ne repítse
Felfelé szálló lelkemet.
Inkább – borítva szárny alá –
Hozza vissza, a földre le,
S kihűlt hüvelye oldalán
A föld alá temesse be.
Testem maradjon jel, hogy itt
Reményteljes vetés vagyon;
S lelkem a mag, amely kikel
Egy verőfényes hajnalon.
Aztán, ha majd megáldja Isten
Az új termés minden szemét,
Három angyal csépelje ki,
S újabb vetésnek szórja szét.
Mert már tudom, hogy az igét
A gyűlölet tisztítja meg,
Ki nem szenvedte végig ezt,
Nem tudja, mi a szeretet.
Fekszel a párnán: letörött faág,
Válladon ül a búgó némaság.
Kezes vadgalamb, a füledbe súg:
Ami tegnap volt, édes-szomorút.
Hessentenéd, – de jó, hogy nem megy el.
Nem akarnál, de mégis könnyezel.
Visszhangot sír benned a tubaszó,
S ujjad közt meg-megáll az olvasó.
De felszálló szelíd-galamb imád
Elhagyja már a vadmadár nyomát
S tollain erdő-illatot vivén,
Csőrével zörget Isten küszöbén.
„Én jót akartam, – s minden rosszra vált...”
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés,
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!
„Én jót akartam.
Zephirt vetettem, – és vihart arattam. –
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! –
S az megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, – s a templom összedőlt.
Én jót akartam”
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn;
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó,
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat – elég lesz ez a szó?...
Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogtam nálad,
egyenesen álltam előtted.
Annyira vágytam utánad.
Zárva előttem már a templom,
imádkozni nem hív senki.
Kövek közé hullott mag vagyok;
Nem tudlak így sem elfeledni.
Mint Jézust mikor megtagadta Péter,
úgy vagyok már én is teveled:
Örökké sír már utánad a lelkem,
csak Tőled várom az életet.
Ne haragudj rám Istenem,
hogy rosszul kopogok Nálad,
egyenesen állok előtted;
Jaj, annyira vágyok utánad!
Hogy miért vagyok többször szomorú,
Mint víg, ó, kedves, kár úgy számbavenni,
Jól van ez így,
Lásd, kell szomorú embernek is lenni.
Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
S dússá érik az élet szenvedése,
Vak, ferde mag,
Mely mégis, mégis, istenek vetése.
S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
Legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
– Furcsa titok –
Ha jó időknek fénylőn süti napja.
Sokszor meg mintha mély, nyugodt öröm
Acélos fénye éppen őbelőle
Csillogna ki,
Ha ráhullt a könnyek meleg esője.
„Bánat” – mondod, – de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?
Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassú szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?
Az éjszakáid csillaghímesek,
A nappalodban zeng aranysugár.
Ha akarod, kint zúzmara zizeg,
S ha akarod, bő termést oszt a nyár.
Ha akarod, a porból ember támad,
S akarod, hát ismét porba hull.
Ha akarod, úgy zokog teutánad,
S ha akarod, hát némaságba hull.
A földi ember nem érti hatalmad,
Elég lenne, hogy mozduljon kezed,
Törölj az égről csillagbirodalmat,
S a mindenséget, semmivé tegyed.
Bocsásd meg Uram, hogy dicsérni merlek,
Árnyék dicsér, a hulló földi por!
Nem értem Uram, neked mire kellek?
Az én lelkem vakság, a bűn tipor.
És csillagfényes éjszakáid titkát,
Hatalmadat meg soha nem értem,
S ha érteném is, amit szemem itt lát,
Imára zárom reszkető kezem.
Hatalmadnál nagyobb szerelmedet,
Csodálnám csak, hogy egy porszem miatt,
Miattam is, bár meg sose értem,
Hogy áldozhattad egyszülött Fiad?
Van-e Isten? Nem bizonyítom,
Ha a világot felborítom
visszájára, hogy belenézz,
csak titok marad az egész.
Se agy, se műszer nem segít.
Járd be az űr térségeit,
boncolj sejtet, vagy bonts atomot,
az Isten titkát meg nem oldod.
Szűrd a fényt, vizsgáld az eget,
asztallal idézz szellemet,
Istent le nem tagadhatod,
de be sem bizonyíthatod.
Nem tárgy, nem eszme: Élet Ő!
Ésszel meg nem ismerhető,
Az agy csak kapkod, sejt, gyanít...
Egy műszer fogja fel: a Hit!
Őbenne csak hinni lehet,
S ha hiszed, máris ismered,
S aki ismeri, látja is,
És boldog szívvel áldja is.
„Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
esztendőtől fogva való betegségben
fekszik vala.”
Jn 5,5
Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjjelek!
Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, –
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy „háborodás”,
Mikor rászáll az Isten angyala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.
De másnap reggel Jézus arra jött.
Ki is mondta? Juliska néni?
Szeretetházi kis körünk
melyik fehérhajú lakója?
„Mi már csak lefelé növünk!”
Tréfába bujtatott lemondás.
Vagy nem is az: boldog titok!
Valami, amit egyre jobban
és sürgetőbben áhitok.
Mindennap csak lefelé nőni:
kisebbé lenni szüntelen,
hogy Krisztus növekedjék bennem,
s mindenben minden Ő legyen!
Őt dícsérje minden lehellet!
Őt áldja minden szívverés!
Így nőni lefelé! Van ennél
boldogítóbb növekedés?!
Ez legyen a mi drága titkunk,
aranymosolyú örömünk,
hogy Ő lesz bennünk mind nagyobbá,
s mi már csak „lefelé növünk”.
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy fölöttünk csak az Úr ítélhet.
Szelíd szived volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
És Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.
ISTEN a bokor tüskéit
úgy teremtette, hogy szúrjon,
az ágat meg ugy, hogy tüskét hozzon
s hogy lombba, virágba boruljon...
Az én ujjom tüske is, lomb is...
Én engedem, hogy jól kilásson
a tüske, mert az nem tűrheti,
hogy a lombra sáska másszon.
Kővel, kereszttel csínján bánjatok,
Kövezni könnyű, megfeszíteni játék,
Kimondatlanságba kimondott szavatok
Nehogy majd visszavágyjék.
Jaj, hány lélekben vannak mindig hárman:
Kétfelől két bűn két keresztre verve
S közbül az Isten egyszülött fia,
Nem értve, nem ismerve.
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szűztől most jövök,
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között.
Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel
Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,
Kidöntve majd magányod vadonából
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen,
Ott függj a cellák kietlen falán,
Ős-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad
Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
Tovazúgott a Libanon felett,
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át,
Csak egy fa értette meg a szavát, –
Lehajlott óriási koronája:
Kereszt-sorsának megadta magát.
Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,
csak gyönge, nagyon gyönge.
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek... ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek...
Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok...
Mit tehettem érte?... mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt...
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja...
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.
Ahogy az alagútba értünk,
egy kicsi lány fölsírt nagyon.
Édesanyja hiába békítette:
„Mindjárt kiérünk! Ne sírj csillagom!”
Végigkísért a rémült sírás,
végig a biztató szavak:
„Meglátod, milyen hamar világos lesz!
Meglátod, milyen szépen süt a nap!”
És ez a kedves, biztató szó
égi üzenet volt nekem,
amint egyre csengett a nagy sötétben:
„Hamar kiérünk! Ne sírj, gyermekem!”
Hisz Jézus is így biztat mindig
a sötét alagúton át.
A végtelennek tetsző éjszakában
egyre hallom vigasztaló szavát:
„Hiszen hazatartunk a fénybe!
Hamar elérjük a kaput,
és akkor minden sötétségnek vége!
Ne félj, ne sírj! Hiszen csak alagút!”
Kiértünk. nevetett a napfény.
A kisleány is nevetett.
„Csak alagút!” – ismételgettem egyre
magamban a drága feleletet.
Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyűrűző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hinárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondorodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig elmállok, mint a szecska?
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szivemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.
„Legyen meg a Te akaratod!”
Ha elkerülnek gondok, bánatok,
könnyű kimondani. De ha nehéz
órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, a lélek zokog,
ha éjszakának tűnnek nappalok,
eltördelni mégis a mondatot,
hogy „legyen meg a te akaratod!”?
Inkább sikoltanék: „Atyám, ne, ne!
Miért kell ennek így történnie?!”
Szívem keserű lázadásba jut,
ha érthetetlen előtte az út.
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket:
„Én Istenem, hát ez a szeretet?!”
Aztán elcsitul: „Bocsáss meg, Atyám!
Te szeretsz engem híven, igazán.
Kínban vergődő szívvel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Ellenemre is véghezviheted,
de szívem attól nem lesz csendesebb.
Taníts meg hát szívből kiáltani
ne csak szájjal, de szívvel mondani:
„Ahogy te akarod, ne ahogy én!”
A békesség csak így lesz az enyém.
Lehet az út tövises, meredek,
amerre vezetsz, bátran mehetek.
S mindennapi kérésem az marad:
„Add, hogy csupán Téged kívánjalak!”
„Legyen akaratod”, ha nap nevet.
„Legyen akaratod”, ha éj temet.
Legyen most és mindörökké! Igen!
Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem!
Ha utam célját el is takarod:
Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!
(németből fordította: Túrmezei Erzsébet)
A szeretetet szét kell osztani
az emberek között – hogy el ne fogyjon.
Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,
hogy kenyeret kelessz és süss belőle,
s azzal egész háznéped jóllakassad.
Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt
utoljára dagasztott kenyeredből,
tékozlásod bélyeget éget
homlokodra, és sorra elhagynak híveid.
Utolsó falás kenyered akár
tűzbe is vetheted; ha kovász
ég el, éhenvész házőrző kutyád is.
Ha nem adsz – vagy ha nem kérsz cserébe
kovászodért – kovászt, s a szomszédod is így tesz,
egész országok elnéptelenednek.
(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,
ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:
nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)
A szeretetet szét kell osztani,
mert természete szerint oszthatatlan;
mikor már másnak nem jut,
magadnak sem marad belőle.
Uram, úgy legyen, ahogyan Te akarod;
úgy akarok járni, ahogyan Te akarod,
de segíts megértenem akaratodat!
Uram, akkor van itt az ideje, amikor Te akarod,
és én készen vagyok, amikor Te akarod,
ma és mindörökké!
Uram, elfogadom, amit Te kívánsz,
és az a nyereség nekem, amit Te kívánsz,
elég annyi, hogy én a tied vagyok!
Uram, azért jó így, mert Te akarod,
s azért nem félek, mert Te akarod!
Szívem a te kezedben nyugszik! Ámen.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok...
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
»Aranyad tilos kivinni!«
szólna ott a vámos rám.
»Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.«
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserűszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat.
Ó én nagyon-nagyon nem-ember Istenem,
Szótlan szólítalak,
Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!
Tudom, itt vagy velem, majd szinte hallani
Vélem lépésedet:
Hát mért hogy messze vagy, te nagyon-távoli!
Ajtóm szemöldökét neveddel jelölöm:
Valahogy el ne vétsd
Lábadtól fényesre koptatott küszöböm.
Leslek a kapuban, mikor ránksír az éj,
És kényszerítelek,
Kétélű karddal is, hogy hajlékomba térj.
Kardom: neved. De, jaj, kétélű fegyver ez:
Amíg hadakozom,
A markolatja-nincs acél vérig sebez.
Így, azon véresen, állom el utad én.
Kopogtass szívemen:
Olyan nagyon puha és olyan kőkemény!
Jobbról, balról, hátul, elől:
Tövis, tövis.
Tövis mindenfelől.
Virágtalan, levéltelen az ág,
Szúrószemű kísértetek a fák.
Ahogy köztük megyek,
Láthatatlan kezek
Illesztik fejemre a koronát.
Tövisből, tövisből a koronát.
Én feketén és lázadón megyek.
Koronázó kezek
Ujjnyomán vérem rubintja hull.
A vérszomjas föld felissza vadul.
Ha minden cseppből csak egy fűszál nőne:
Dús rét lenne itt, lelkek legelője.
De fű se nő az én vérem nyomán,
Őszi akácok ritkuló során.
Tövis, tövis.
Tövis mindenfelől.
A ritkuló sor túlsó végiről
Valaki lassan szembejő velem,
De ő fehéren jő és csendesen.
És amerre vére rubintja hull:
Virág fakad, fa nő, hegy tornyosul,
Tenger tágul – a világ végeig.
S az Ő vérétől áldott mindenik.
Az ő fején is ott a korona,
Tövisből, tövisből a korona.
Ketten megyünk egy akác-soron át,
Csak – másképp hordozzuk a koronát.
János a Mester nagy szivén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol,
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg,
S megszegi az utolsó kenyeret!
Dermedt, nagy csendben
Zokog a lelkem.
S néma a tenger végtelen.
Kihalt a határ,
Nincs dalos madár,
Szél sír az ágon szüntelen.
„Íme az ember.”
Szíve már nem ver,
A halhatatlan halt meg ma.
Drága keresztjén
Megkínzott testén
Vádol a bűnnek rút nyoma.
Beteljesedett.
S áldó kezedet
Holtod után is kitárod.
Kebled átdöftem,
És bűnös lelkem
Mégis szent szívedre várod.
Uram irgalmazz,
Hogy a bűnhalmaz,
Mely a keresztre szegezett,
Szent véred nyomán
Itt a Golgotán
Ne nyűgözze már lelkemet.
Bocsásd meg nékem,
Hogy csöpp keresztem
Kínnal, panasszal vonszolom.
S karold fel gyarló,
Oly bűnre hajló
Lelkem, megváltó Krisztusom.
Krisztus vére az egyetlen erő,
Amely által a menny elérhető.
Megnyílt a kárpit: drága öt sebek!
Itt a szentek szentjébe léphetek.
A Bárány vére oltalom jele.
Míg rajtam van nem ér ítélete.
Jöhet bűn, Sátán, nyomor vagy halál
Lelkem e vérben védelmet talál.
E vér a legtisztább aranyruha.
Örök öltöny. Szét nem foszlik soha...
Terülj lelkemre, drága, üdv-adó,
Hadd lehetnék fehér, miként a hó!
Az égi honra méltó az lehet,
Ki látta már a vérző öt sebet.
És aki abban hittel elmerül,
Az életére örök fény derül.
A nap első sugara volt az égen,
Amikor Jézus a sírból kilépett –
És hosszan, szeretettel végignézett
A bűnöktől-megtisztított vidéken.
Olyan vidám volt minden itt a réten,
Jézus szeméből örömkönny fakadt.
Elnézegette a madarakat,
S gyönyörködött mindegyik énekében.
Fickándoztak vidáman a halak
A kis patak csörgedező vizében.
Jézus így szólott: „Föld, megáldalak!”
És az erdő tele lett hangos dallal:
„Ma kelt fel az igazi nap,
S ma virradt ránk az első hajnal!”
© copyright: Belvárosi R. K. Plébánia
